Den stolte, gamle yves-historien avagy a büszke yves-legenda, AZ YVES LEGENDÁJA

begynnelsen/a kezdetek

álltunk a görgey-szobornál. az ezredes egyik rendjelét meglengette a csípős, szeptemberi szél, a hideg, ezredfordulós ősz első hírnöke. az öreg fittyet hányt rá; csak rutinosan ráköpött és visszaillesztette a helyére, a hajtókája mellé. álltunk, némán, megbénulva. mit is mondhattunk volna?...nem voltak többé szavaink...ó, azok a fránya szavak....hiszen mit is mondhatnak már a szavak, a puszta szavak ezen a posztmodern, szubkulturális szeptemberi estén. öreg barátom közönyösen simítgatta rőt kecskeszakállát, miközben időnként le-le köpött a budai vár patinás falairól. köpése kemény, háborús köpés volt, sikoltozó budai háziasszonyok hullottak nyomában.
ezredes, kérdeztem, némi bizonytalansággal a hangomban, mit tegyek, ön mit tenne? hisz' ahol elfogynak a szavak, ott az életnek is vége!


az ezredes rekedtes, fáradt, öreg hangja nem rengette meg az évszázados erőd falait és hullócsillag sem jelent meg az égen, épp' csak egy kóbor kutya vonyított fel a közeli toldy ferenc utcában.
sok mindenre megtanított a háború, ingrid lányom. a fronton sosem felejtheted el, honnan jöttél...közel vannak a csillagok, gyermekem..távol s mégis közel..ezt az egyet tanuld meg, ha boldogulni akarsz az életben...és, hogy mindig öntsd ki a felmosóvizet a vödörből, különösen, ha több napra elutazol.


ezredes, kiáltottam fel ifjúságom minden hevével, a háborúnak vége! a frontvonalak felszakadoztak! és nekem mégsincsenek szavaim, hogy beszélhessek erről a csodálatosan zavaros világról, amiben élek! mit tegyek hát?

rámnézett az öreg. szemében furcsa láng lobogott. sosem láttam ilyennek, bár már húszesztendős korom óta ismerem. vállamra tette öreg, barázdált kezeit és jelentőségteljesen suttogta:
teremtsd meg a saját nyelvedet. és soha, érted: SOHA ne csinálj yves-et magadból!